Valamelyik nap bementem egy kínai boltba Orosházán, ahol a kínai eladónő éppen telefonált, valószínűleg videóhívással a WeChaten. Az egyik magyar eladónő is odament, a kínai nő őt is bemutatta a családnak, és megütötte az a szó a fülemet, hogy "laowai" (老外), azaz külföldi. Erről eszembe jutott, hogy írok egy kis összefoglaló posztot arról, milyen érzés volt külföldinek lenni Kínában. Lehet, hogy néhány történetet már korábban is említettem ebben a blogban.
Laowai vagy "hivatalosabban" waiguoren (外国人), amit a külföldiekre mondanak a kínaiak. Bár Németországban is idegen voltam, ott kevésbé voltam látványosan külföldi, mint Kínában. A magasságom, az arcom, a hajszínem teljesen európai, ezért nem tudtam volna beolvadni a tömegbe, mint például a szobatársam, Jane. Ő thai, de sokszor nézték kínainak, és csodálkoztak, hogy miért beszél angolul. Bár azért a japánokat, koreaiakat, kínaiakat, indonézeket, thaiokat meg lehetett azért különböztetni egymástól, mert csak első pillantásra tűnnek "egyformának".
Hongkou Football Stadium (虹口足球场) állomás
Az első napokban sokszor megbámultak az utcán, és ezt különösnek tartottam, hiszen Shanghai tele van külföldi diákokkal, miért olyan különleges ez? Egyszer, a 3-as vonalról a 8-asra átszállás közben, a Hongkou Football Stadium (虹口足球场) metróállomáson egy 10-12 éves kisfiú végig minket bámult (engem és Ellát, a német lányt), teljesen nyilvánvalóan, nekidőlve a mozgólépcső korlátjának, majd szüleihez előrerohanva ujjal mutogatott ránk. A szülők csak a vállukat vonogatták, nyilván láttak már külföldit életükben. De többször előfordult az is, hogy titokban vagy kéréssel lefényképeztek minket. Amikor elmentünk Hangzhouba, egy kínai férfi odajött, és megkérdezte, csinálhat-e velünk egy csoportképet (Jean és én voltunk, akik nem ázsiaiak). Wuyuanben a liftben felfelé utazva Julióval, aki olasz, szintén megtapasztaltuk ezt. Az egyik emeleten beszállt egy kínai férfi, majd azt mondta: ó, hát nem készíthetne rólunk egy képet? Csak mert olyan érdekes, hogy külföldiek vagyunk... Ugyanitt a vidéki árusok sűrű "Hello!"-zásával kísérve mentünk végig a bazársoron.
Shanghai utcáin is előfordult, hogy szembejövő emberek "Hello"-ztak nekem. Az egyik üzletben éppen nézelődtem, amikor valahogy azt vettem észre, mintha rólam beszélnének. Egy kb. 4 éves kislány is volt ott, és kiderült, hogy a kislányt arra próbálták rávenni, hogy mondjon nekem valamit angolul. Hiszen aki külföldi, az mind tud angolul. Persze a kislány nem mondott semmit, mert egyik gyerek se szereti, ha idegenek előtt kellene produkálnia magát, de kiderült, hogy a szülők nagyon fontosnak tartják az idegen nyelveket, és a kislányt is egy amerikai barátjuk tanítja angolul.
Kilátás a Yan'an úti felüljáróról
Érdekes az angolhoz való viszonyulás, ugyanis ez a kötelező idegen nyelv, de nagyon sokan nagyon nehéznek tartják. Amikor a Fake Marketben vásároltam, az egyik boltos is elmondta, fontos az angol, de neki nem nagyon megy sajnos, pedig próbálkozik. Sok kínai mindig megragadja az alkalmat, ha külföldit lát, hogy beszéljen vele. Így ismerkedtem meg két kínai barátommal is, akikkel elmentünk a Lu Xun Múzeumba, és később is találkoztunk. Az egyikük a TOEFL-vizsgára készült, de azt mondta, nagyon nehéz, és a kiejtése is rossz. (Azóta remélem, sikerült neki a vizsga!:))
De visszatérve a külföldiséghez, általában kétféle lehetőségem volt, amikor megkérdezték, milyen nemzetiségű vagyok. Amerikai? Nem. Akkor biztos orosz. Egyik sem talált, és amikor megmondtam, hogy magyar vagyok, volt, aki tudott ezzel valamit kezdeni, de sokan nem. Inkább az idősebb korosztálynak mondott valamit az, hogy Magyarország, egy bácsi még az 1956-os forradalmat is tudta, meg azt, hogy régen itt is szocializmus volt, de most már kapitalizmus van. De a legtöbben nem annyira tudták hova tenni Magyarországot, csak annyira, hogy Németország környékén van. Ha azt mondtam, hogy Ausztria mellett, akkor már egyből beugrott mindenkinek. Petőfit viszont ismerték, hiszen az iskolában is tanítják a Szabadság, szerelem c. versét. Az egyetem környékén az egyik boltossal mindig jól elbeszélgettünk, ő először lengyelnek gondolt, de ő is ismerte a magyarokat.
Érdekesnek találtam azt is, hogy (nem reprezentatív felmérésem alapján) a német nyelv ismerete valahogy különlegesnek számított. Amikor szóba került, hogy tudok németül is, akkor mindig volt egy ilyen "hűha"-érzése a beszédpartnereimnek, sőt egyszer, amikor egyikük bemutatott valakinek, külön ki is emelte, hogy "és még németül is tud!" De a legjobb történet ezzel kapcsolatban az volt, amikor Ellával elmentünk egy könyvesboltba, és ott németül beszélgettünk az egyik polcnál. Egy kínai srác pedig nagyon félénken odajött hozzánk, és azt mondta, hallotta, hogy németül beszéltünk, és ő is szeretne németül tanulni, de nem tudja, hogy kezdjen hozzá. Nehéz-e a német, és tudnánk-e valamilyen tippet adni neki.
Ahogy az európaiaknak az ázsiaiak tűnnek hasonlónak, nekik az európaiak. Zhuhaiban portugálként szerepeltem, ahol eredetileg is egy európai kinézetű személyt kerestek. A kínai nevemet mondva a közönségnek teljesen mindegy volt, hogy portugál vagyok-e valójában vagy sem, a lényeg, hogy európai voltam. Egyébként nemrégiben ismét felkeresett ennek a cégnek a munkatársa abban az ügyben, hogy bár tudja, már hazajöttem, de nem ismerek-e valakit, aki európai (kinézetű) fiú, egy hasonló bemutatóhoz. Végül találtak egy svéd srácot. A kedvenc animés boltomban, az Otaku nevezetűben a bácsi a telefonján mutatta, szokott egy másik külföldivel is beszélgetni, aki Shanghaiban dolgozik. Amikor megkérdeztem, milyen nemzetiségű, azt mondta, nem tudja, de "fehér, mint én".
A pekingi kiránduláson
Ami a nyelvet illeti: mintha itt is két lehetőség lett volna. Az egyik az, hogy amikor látják, hogy külföldi vagyok, nem is feltételezik, hogy beszélhetnek kínaiul, ezért az angolt erőltetik. A másik, hogy úgy veszik, mintha tökéletesen tudnék kínaiul, pedig ez sem igaz, és sokszor csak tippelgettem, miről is van szó. Ezzel kapcsolatban volt pozitív és negatív tapasztalatom is. Egyszer feliratkoztam valamilyen programra, és elmentem a Sakura japán nyelviskolába kipróbálni egy oktatóprogramot. Ott a srác, aki bevitt, végig röhögcsélt, és a teremben szólt három másik srácnak, hogy vigyázzanak, miket mondanak, mert tudok kínaiul. Ezt egy kicsit bunkóságnak éreztem, mármint a hangsúlyt, bár nem hinném, hogy annak szánta, inkább csak zavarban volt. A végén kaptam egy DVD-t a nyelviskoláról. A másik tapasztalatom viszont majdnem pénzbe került, és még szerencse volt, hogy értettem, mit mondanak. Ismét reklám, megállítottak, hogy nézzek meg valamilyen kozmetikai bemutatót. Nem akartam megállni, de végül azt mondtam, jó, maximum hozzám vágnak pár termékmintát. Végig hangsúlyoztam, hogy nincs nálam pénz, nem veszek semmit, és többször is megkérdeztem, hogy ugye ez termékbemutató, amit mindannyiszor meg is erősítettek, és még azt is, hogy nem kell vennem semmit. Ehhez képest kiderült, valójában egy arcmasszázsról volt szó, ami most akciósan 400 helyett csak 200 yuan. Ezt már közben mondta el egy nő, mire én felálltam, és megmondtam, hogy igazából nem erről volt szó, viszont látásra. Utána vettem észre, hogy még az ajándéktasakot is visszavette a fickó. Itt is úgy beszéltek velem, mintha kínai lennék, de szerencsére itt értettem is mindent. Vásárlás közben, pl. a Carrefour vagy az E-Mart áruházakban is gyakran jöttek oda az eladók, ha úgy látták, tanácstalanul nézegetem a kínálatot, és sokszor ajánlottak termékeket, persze kínaiul (de egyszer volt, hogy angolul is).
Ha valaki tud kínaiul, már rögtön barátságosabbak, és kevésbé érezhető a kívülállóság, de azt hiszem, ez minden országban így van. Amikor az utolsó hónapban éppen a posta felé mentem, a zebránál egy nő azt kérdezte tőlem kínaiul, hogy nem tudom-e, merre van az egyik kórház. Sajnos nem tudtam segíteni, de ekkor éreztem azt, hogy mintha befogadtak volna - hiszen engem kérdezett meg, a látványosan külföldit, ráadásul kínaiul, pedig más is volt még rajtam kívül az utcán, és szomorú voltam, hogy már haza kell mennem...
People's Park (人民公园)
Szóval ilyen tapasztalataim voltak arról, hogy milyen érzés kicsit különlegesnek lenni a helyiek szemében.:) Azért törekedtem arra, hogy ne legyek teljesen kívülálló, de teljesen beolvadni nem lehetett, és nem is kell. Amellett, hogy sokat voltam külföldiekkel, kerestem a helyi emberek társaságát is, és sok boltos, vendéglős hiányzik, akikkel jóban voltam. Végül megosztok egy velem készült interjút, mely az OrosCafén jelent meg.
